Theó nagyot ugrott ijedtében, hiszen a hatalmas bőrkötésű könyv kis híján agyonütötte, mikor leesett a polcról. Mikor megkérdezték Gege anyukáját, hogy ez milyen könyv, Anna néni csak ennyit mondott:

- Vigyétek el, gyerekek. A könyv idejét látta, hogy odaadja magát az örökösöknek.

   A titokzatos mondat után kiterelte a gyerekeket a boltból. Ám amikor senki sem látta, egy bőrzacskót rejtett a fia táskájába. A zacskó anyaga ijesztően hasonlított a könyv kötésére. Mi fog kisülni ebből?

   Az öt jó barát ekkor döntött úgy, hogy nem a pályára mennek, hanem felderítik, hogy ez miféle könyv. Szerencsére volt egy jó kis búvóhelyük. A domb tetején álló romnál biztos nem keresi őket senki. Ott nyugtuk lehet egy időre, hiszen térerő sincsen valamilyen homályos oknál fogva. Letelepedtek a pokrócra, amit Beni hozott. Amikor kipakoltak, Gege megtalálta a bőrzsákot. Tágra nyílt tekintettel vitt oda a többiekhez, akik csak rá vártak.

- Ez mi a túró lehet? Nem én tettem el, az tuti.

- Nézz már rá, te tökfej – vigyorgott Beni – olyan anyagból van, mint ennek a könyvnek – bökött rá az említett tárgyra – a borítója. Biztos ehhez tartozik!

Gege ekkor hirtelen leült, és csak ennyit mondott ijesztő hangon:

- Az anyám boszorkány volt.

- Miket zagyválsz?

- Emlékszem, hogy egyszer, kiskoromban kiszaladt a száján, hogy … idézem: „könnyű nekem mint boszorkánynak… ” . Persze akkor nem értettem, de lehet, hogy most nagyobb jelentőséget kap ez a mondatfoszlány. De hát nézzük már meg azt a könyvet!

Add csak ide – Theó választ sem várva kikapta Rebi kezéből a könyvet. Végigsimított a míves borítón, mire az aranyos fénnyel felizzott. A lány felkiáltott :

- Hát ez mi más, ha nem varázslat?